Baba a családban. Tanítjuk? Neveljük?

Baba a családban. Kell-e a két éven aluli kisbabánkkal, kisgyermekünkkel foglalkozni? Vagy csak játszania kell? Egyedül vagy velem? Babatanítás, lexikális tudás fejlesztés, nyelvtanítás. Nézelődés a könyvek és cikkek világában azért, hogy szemünk fénye okos, értelmes gyermekké válhasson.

onfelaldozas bejegyzései

A repülőn mindig elmondják. Figyelünk vajon?

Ha az oxigénmaszk elénk esik, ELŐSZÖR saját magunknak tesszük fel, majd közvetlen utána kiskorú gyermekünknek, szomszédunknak. Ha megfordítva szeretnénk, esetleg már az előtt elveszítjük az eszméletünket, mielőtt a kicsinek segíteni tudtunk volna. Kettős kudarc.

Persze mint a kisdobos, ahol tud, segít. Ezt belénk verték régen, amit nem, és sajnos nagyon sokszor látom, hogy MAGUNKNAK nem biztosítjuk az alapvető dolgokat ahhoz, hogy utána másoknak meg tudjuk adni a segítséget. Elsősorban imádott kicsi babánknak. Másodsorban párunknak, családunknak, barátainknak.

 

Önzés ez? Nem, én azt hiszem, az eleje semmiképpen nem az. A történelemből Mária Terézia elhíresült mondása ugrik be, miszerint „etetni kell a birkát, ha nyírni akarjuk”. Sértő, de valahol belül van igazságtartalma. Azért volt az akkor sértő, mert ő tényleg élt azokból a birkákból. De mi ugyanúgy élünk azokkal a lehetőségeinkkel, használjuk azokat, amiket testünkben és fejünkben megkaptunk. Ha a fenti mondást kicsit átformálva magunkra alkalmazzuk, talán sikerül egészen megfordítanom a hangzását, valahogy így:

Ha én kialszom magamat, pihentebb ennél fogva szeretetteljesebb és elfogadóbb vagyok a környezetemmel.

Ha én értékelem magamat, egészen könnyen értékelem és dicsérem a kicsit.

Egy egészen prózai megfogalmazás:

Ha én le tudok zuhanyozni még a párom munkába indulása előtt, egész délelőtt frissnek érzem magam, míg a gyerekkel játszom, mosok, pakolászom, takarítok.

 

Mi teszi ez a magunk irányába adott cselekedetet mássá, mint az önzőség?

Az, hogy rögvest utána a megszerzett jó érzést megosztjuk a gyermekkel, a párunkkal, a családunkkal. Úgy is felfoghatjuk, hogy kölcsön kaptunk egy kis időt magunkra, amit aztán tovább is adunk.

 

Ha a gyermeknek szüksége van ránk, természetes, hogy feléje fordulunk. De ha még előtte meg tudtuk adni magunknak azt a keveset (jobb ma egy veréb…) akkor mosolyogva tudunk hozzá fordulni.

 

Ui: Játék-szakértőként és babákkal, kisgyermekekkel foglalkozó szakemberként a gondolataimat a blogomban, internetes oldalaimon és szakértői oldalakon publikálom. Azért teszem, mert úgy érzem, felelősségem van a tudás átadásában, hiszen akik már keresnek, olvasnak, a gyermekre még jobban figyelve szeretnék szülői feladatukat ellátni, már elindultak egy jó úton - és ha én lehetek az egyik útjelző, a lehetőséget megköszönöm.

Ha tetszett, amit babák fejlődéséről és fejlesztéséről írtam, ajánlom szeretettel a többi témát is - ide kattintva a lap alján lehet megtalálni.
-

Szabhatunk ennek határt?

Ma olvasgattam, és (nem) meglepő címmel találtam egy egész blogot.

A „mérgező szülők” egy könyv címe, ami arról szól, hogy a szülők ártanak a gyermekeiknek. Mérgezik őket gyilkos mondatokkal, szomorú érzésekkel. Generációról generációra átadódik.

Ez a blog, ahol a saját történet engem is megérintett, két részletet bemásoltam.

http://alkoholistaszulok.freeblog.hu/

November 3, péntek

„Ami igazán foglalkoztat és érzem, hogy iszonyú feszültséget kelt bennem, az a következő: anyámtól azt láttam, hogy az anya alázatos, rettentően szereti a gyerekeit és alárendeli magát a család érdekeinek. Sokszor az volt bennem, hogy neki a család az első, mintha ő maga nem is számítana semmit.”’ Én ebben a környezetben nőttem fel, és szerintem már az anyatejjel szívtam magamba, hogy az anyaság az megalázottsággal, alárendeltséggel jár. Szerintem elég kicsi lehettem, amikor tiltakoztam az ellen ami otthon történik. Nem akartam nő lenni, mert akkor csak vesztes lehetek. Mindig is a férfiak táborába akartam tartozni. Persze azóta rájöttem, hogy nőnek lenni nem egyenlő megalázottsággal, most mégis megint előjött, hogy mennyire nem tűröm én sem az alárendeltséget. Pedig az anyasághoz azt hiszem alázat kell és elfogadás. Valami magasabb rendű dolog elfogadása. Azt hiszem attól félek az anyasággal kicsúszik a kezemből az irányítás, vagy még inkább pont olyan káoszba kerülhetek, mint amilyenben felnőttem. És ezt nagyon nem akarom.”A blog írója még babázás előtt áll, nekünk, akik már megéltük-megéljük ezt az élményt, két nagyon fontos dolgot üzen: Ha én, mint anya nem érzem jól magamat, a baba sem fogja jól érezni magát. Ha a baba a racionális gondolkodást megelőző időszakban rosszul érzi magát, úgy olyan mértékben belevésődik a saját tudattalanjába, hogy onnan hosszadalmas terápiával lehet csak kitakarítani.Mindezekből még következik egy „folyomány”: ha a felnőttnek nem sikerült saját, racionalitást mellőző rossz érzeteit feldolgozni, átörökíti azt a saját babájára.  Az anyasághoz tényleg kell alázat, tényleg kell elfogadás, de azért nem lehet ez kizárólagos. Elfogadnunk szükséges a baba elsődleges igényeit, ami evésre, alvásra, velünk való kapcsolatra vonatkozik. Kevés kivétellel szinte mindent el kell fogadnunk az újszülött, a kisbaba igényeiből, majd egy idő után a baba is elfogad pár dolgot a család szükségleteiből.Az önfeláldozás viszont már visszaüthet, legkésőbb akkor, amikor a kisgyerekünk elérte az egy évet, ami fordulópont neki. Ekkor már képes arra, hogy elfogadja a család igényeit, legalábbis valamennyire. Minden szükséglet, minden nevelés, minden tanítás és fejlesztés teljesen más a különböző babakorokban. Más számít jogos szükségletnek, elkényeztetésnek, fejlesztési lehetőségnek újszülöttként, kisbabaként, totyogósként, szaladóként (egy éves kor után) és szocializálódóként (ekkor már nagyobb csoport igényeit is el tudja fogadni). 

A blogíró anyukája valószínűleg tényleg önfeláldozó volt, és én el tudom képzelni, hogy ezt nagyon rosszul, rossz érzésekkel telve élte meg.

De az anyaságban is fontos, mint mindenben, ami a munkán túl inkább hivatás, hogy szépséget és saját magunk számára is fejlődést élhessünk meg. Anya jó érzése a baba számára is rendkívül fontos. Hiszen a baba az anya érzéseit mindenképpen érzi.

 

Moniq egy könyvet ajánlott: "Egy konyvet ajanlanek arra, hogyan tarhatja fel es elemezheti valaki akar onmaga is gyermeki enjet, annak seruleseit:
John Bradshaw Vissza onmagunkhoz - A bennunk elo gyermek felefedezese"

Bár ezt még nem olvastam (de beírtam az olvasandók közé) a belső gyermekről és annak gyógyításáról már olvastam, és nagyon fontosank tartom!

 

 

A Kreatív Baba Praktika blogban most az anya időgazdálkodásához írtam egy ötletet.

Nem ér engem zavarni címmel

Ui: Játék-szakértőként és babákkal, kisgyermekekkel foglalkozó szakemberként a gondolataimat a blogomban, internetes oldalaimon és szakértői oldalakon publikálom. Azért teszem, mert úgy érzem, felelősségem van a tudás átadásában, hiszen akik már keresnek, olvasnak, a gyermekre még jobban figyelve szeretnék szülői feladatukat ellátni, már elindultak egy jó úton - és ha én lehetek az egyik útjelző, a lehetőséget megköszönöm.

Ha tetszett, amit babák fejlődéséről és fejlesztéséről írtam, ajánlom szeretettel a többi témát is - ide kattintva a lap alján lehet megtalálni.
-